Magamra maradtam egyik hétvégén, se gyerek, se ember a háznál. Gyermek apás hétvégén, kedvesem meg távoli otthona villanyszerelési munkálataival volt elfoglalva. Azt tudni kell rólam, hogy hétvégente mostanában akkor állok be a tűzhely mellé, ha nem vagyok egyedül, egyéb esetben szabadságolom magammal együtt a sparheltet is. Kivéve néha. És ez a hétvége is a néha alkalmak egyike volt.
Végig néztem hűtőm kínálatán, és megakadt a szemem egy rakat gombán. Hmmm…., félhangosan gondolkodóba estem, tegnap jutottam egy jó nagy darab sertéscombhoz, ami még darabolásra, fagyasztásra várt, és innen volt visszafordíthatatlan a dolog. Nagy főzésben nem mertem gondolkodni, hiszen éppen minden órás volt a gázpalack, cserét a hegyen meg nem lehet hétvégén ütre-botra szerezni, vigyázni kellett rá.
Marad a sütő. Így előkerült egy kis egyszemélyes jénai, amit nagyjából háromnegyedig töltöttem csíkokra szelt sertéscombbal, majd ráhalmoztam a gombát. Persze jóféle házizsírral megágyazva. Só, bors…, mi kell még? Talán a maradék fél fej lilahagyma vékonyan karikázva, esetleg beledugdosva a húsok közé pár girizd fokhagyma…, egyikkel se késlekedtem.
Még mindig soványnak ítéltem a dolgot, így került az edény falától kicsit elemelt hús szélébe egy pár teáskanálnyi mustár, majd a tetejére a fűszeres bádogbödönből frissen szakajtott leheletnyi kakukkfű, némileg több oregánó. Már csak fel kéne picit önteni, így lelt új otthonra a hűtő mélyén rejlő szürkebarát maradéka, nagyjából két ujjnyi, vastagon pöffeszkedve az edény alján.
Mielőtt lefedve sütőbe került a költemény, kedvesemnek küldtem gyors fotót róla. Jó horgászként vissza is kérdezett: Te most csalizol? Percre nem tagadtam, hogy ez így lenne…
A remekmű közben bekerült a 150 fokra beállított, még hideg sütőbe. Egy órát gondozásmentesen csücsült benne, közben kiválóan tudtam a meglehetősen elhanyagolt kiskertet szalonképesebb állapotba hozni. Az egy óra elteltével kicsit átkevertem, majd immáron magasabb hőfokon kapott még fél órácskát. A fertály letelte után íz és állagpróba, ami tökéletesnek bizonyult, csak egy kis szín hiányzott róla, illetve a rengeteg szaft redukálása. Nagyjából tíz percnyi fedő nélküli létezéssel ez is megoldódott.
Még mindig soványnak ítéltem a dolgot, így került az edény falától kicsit elemelt hús szélébe egy pár teáskanálnyi mustár, majd a tetejére a fűszeres bádogbödönből frissen szakajtott leheletnyi kakukkfű, némileg több oregánó. Már csak fel kéne picit önteni, így lelt új otthonra a hűtő mélyén rejlő szürkebarát maradéka, nagyjából két ujjnyi, vastagon pöffeszkedve az edény alján.
Mielőtt lefedve sütőbe került a költemény, kedvesemnek küldtem gyors fotót róla. Jó horgászként vissza is kérdezett: Te most csalizol? Percre nem tagadtam, hogy ez így lenne…
A remekmű közben bekerült a 150 fokra beállított, még hideg sütőbe. Egy órát gondozásmentesen csücsült benne, közben kiválóan tudtam a meglehetősen elhanyagolt kiskertet szalonképesebb állapotba hozni. Az egy óra elteltével kicsit átkevertem, majd immáron magasabb hőfokon kapott még fél órácskát. A fertály letelte után íz és állagpróba, ami tökéletesnek bizonyult, csak egy kis szín hiányzott róla, illetve a rengeteg szaft redukálása. Nagyjából tíz percnyi fedő nélküli létezéssel ez is megoldódott.
A végeredmény persze szintén dokumentálva lett, s ment a drótpostával a távolba. A távolban pedig ment a szentségölés, kínzást emlegetve, amire persze válaszul nem győztem az ízét és egyéb jó tulajdonságait méltatni.
Egy szépséghibája volt csak a dolognak, hiába volt minden igyekezet, a legény aznap nem jött… ( Zs .. )