Füstös Gábor: A méretkorlátozás kérdései

Horgászként és halas szakemberként egyaránt érdeklődve olvastam a BBHSZ honlapján kibontakozó vitát, ami szerintem egyre többről szól, mint a süllő méretkorlátozása. Ezzel együtt egyelőre ehhez az alapkérdéshez szólnék hozzá, bízva abban, hogy a további, mélyebb összefüggések is terítékre kerülnek előbb-utóbb.

Mielőtt belevágnék a kérdés részletes elemzésébe, érdemes áttekinteni a süllő méretkorlátozásának a történetét:

  • A süllő méretkorlátozása már az 1888. évi halászati törvényben is megjelent. Ez a jogszabály 35 centiméterben határozta meg a kifogható méretet, de fontos megjegyezni, hogy a halakat ekkor még „a fej elejétől a fark végéig” kellett mérni, tehát a mai mérési szabály (orrcsúcstól a farokúszó tövéig) szerint ez a méretkorlátozás is 30 centi körüli volt.

  • Az 1959. évi tilalmi rendelkezés (FM rendelet) 30 centiben határozta meg a süllő legkisebb kifogható méretét.

  • Az 1961-ben kiadott FM rendelet néhány halfaj esetében megváltoztatta a méretkorlátozásokat, de a süllő maradt 30 cm.

  • Változás 1977-ben történt, amikor a halászatról szóló törvényerejű rendelet (30/1977) mellé kiadott 44/1977 MÉM rendelet (a végrehajtási rendelet) 40 centire emelte a süllő méretkorlátozását.

  • Jogszabályi szinten a következő változás 1981-ben történt, amikor a 18/1981 MÉM rendelet ismét 30 centiben határozta meg a süllő legkisebb kifogható méretét.

  • Az 1997. évi XLI. törvényhez kiadott végrehajtási rendelet (78/1997 FM rendelet) szintén a 30 centis méretkorlátozást tartalmazta.

  • A jelenleg érvényes jogszabály is a 30 centit alkalmazza méretkorlátozásként.

Mint a felsorolásból látható, 1978. január 1. és 1981. december 31. között, négy évig volt érvényben a 40 centis méretkorlátozás, amit a Magyar Horgászban leírtak szerint a MÉM a MOHOSZ egyetértése mellett vezetett be, majd vont vissza…

Szári Zsolt a Magyar Horgász 1978. októberi számából pontosan idézte a balatoni méretkorlátozás visszavonásának okát, csak azt felejtette el megemlíteni, hogy az újságban, pontosan emellett a cikk mellett, egy olvasói levél is megjelent „A retúrsüllők védelmében” címmel, és a méreten aluli, visszaengedett süllők elhullásával foglalkozott. Emellett szintén 1978-ban, az áprilisi Magyar Horgászban Antos Zoltán említette meg, hogy „Sokan túlzottnak tartják, hogy a balinhoz és csukához hasonlóan a süllő legkisebb kifogható mérete is 40 centi.” Aki ismeri azt a kort, az pontosan tudja, hogy mekkora elégedetlenség lehetett a horgászok körében, ha ezek a gondolatok nyilvánosságra kerülhettek…

Mindemellett a 40 centi visszavonásával kapcsolatos horgászkezdeményezésre – halas pályára készülve, horgászvezető gyermekeként, és horgászként – magam is emlékszem. A mi környékünkön a Tassi V-VI. víz volt a minta-hely, ott néztük többször elkeseredetten a 30 centi feletti, de 40 centi alatti, visszaengedett süllőket hassal felfelé sodródni a Duna felé…

De mindez ma már gyakorlatilag mindegy, a tény, hogy a tapasztalatok alapján a 40 centis méretkorlátozást visszavonták, és az ország összes természetes vízére visszaállították a 30 centit! Nem gondolom, hogy kizárólag a balatoni hálók szembősége miatt…

E kicsit hosszúra nyúlt bevezető után rátérnék a vita legfontosabb felvetésére, a süllő méretkorlátozásának kérdésére, aminek – mint általában az ilyen kérdéseknek – számtalan megközelítése és nézőpontja létezik. A következőkben megpróbálom a legfontosabb nézőpontokból megvizsgálni a kérdést.

Élettan: Horgász szóhasználattal élve, a süllő „puha” és érzékeny hal. Akár egy erőszakosabb fárasztás, akár a parton vagy a csónakban a vergődés, akár a horogkivétel végzetes lehet számára. Ez a horgász szakirodalom süllővel kapcsolatos anyagaiban rendre fel is merül, Antos Zoltán például a következőképpen fogalmaz: „A süllő kis életerejű hal. Ez nem csak fárasztás közben mutatkozik meg, hanem életben tartásánál is. A kifogott süllő a nyári hónapokban két órán belül többnyire akkor is elpusztul, ha a horog a szája szélén akadt el, s azonnal kipányvázzuk.” (Horgászok kézikönyve 1981.) Szinte minden süllőhorgász által ismert, sok évtizedes tapasztalat, a visszaengedett süllővel miért is lenne másképp?

Élettani szempontból tehát helyesnek tűnik az a felvetés, amely a méretkorlátozás eltörlését, és az első három süllő kötelező megtartását javasolja.

Halgazdálkodás: Valaha úgy tanultuk, hogy a méretkorlátozások legfontosabb szerepe, hogy kifogása előtt minden egyed legalább egyszer leívhasson. Vagyis az állomány önfenntartását segíti. Ha nagyon szélsőséges véleményt szeretnék megfogalmazni, akkor a következőt kérdezném: Ha kutatások azt mutatják, hogy egy adott víz valamely halfaja akár az ívóhelyek hiánya miatt, akár táplálékhiány miatt nem tud önfenntartó állományt alkotni, és ezt a fajt folyamatosan telepíteni kell, akkor mi értelme van a méretkorlátozásnak?!

Persze nem ilyen egyszerű a kérdés, mert az egészséges halállományhoz szükséges a különböző fajok és korosztályok jelenléte, és ez kifejezetten igaz a ragadozókra, akiknek az elsődleges feladata a szelekció, a beteg egyedek fogyasztása, vagyis megfelelő ragadozó populáció nélkül a békés halak állománya könnyen degradálódhat. Ezt a problémát a természet régen magától megoldotta. Napjaink módfelett domesztikált vizeiben az embernek (a gazdálkodónak) kell beavatkoznia, a megfelelő ragadozó állományt fenntartania (betelepítenie, szabályoznia), és időt biztosítani neki, hogy elvégezhesse a szelekciót.

Ehhez viszont már feltétlenül kell a méretkorlátozás, egyrészt hogy minden egyed és korosztály kivegye a részét a szelekcióból, másrészt, mert halállomány szempontjából az nem gazdálkodás, ha a betelepített halat másnap már ki is fogják!

Ökológia: Egy természetes vízben élő halpopulációra jellemző a korosztály-piramis szerkezete. Ez mutatja, hogy az egyes korosztályok mekkora méretűek, illetve látszik belőle, hogy az idősebb halakból kevesebb van. A méretkorlátozás emelése minden esetben csökkenti a megtartható méretű halak mennyiségét, emellett a megakasztott halak kormegoszlása állandónak vehető, mert többségében mindig a tapasztalatlanabb, fiatalabb egyedek kerülnek horogra. Ezzel könnyen belátható, hogy a méretkorlátozás emelése minden faj esetében növeli azon egyedek számát, akiket a kifogásuk után vissza kell engedni. Ez mindenképpen kockázatot jelent az egyed szempontjából (ez a süllőre kiemelten igaz), nem volt véletlen az az etikai szabály, mely szerint el kell hagyni azt a horgászhelyet, ahol sorozatban méreten aluli hal akad a horogra. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen méretkorlátozást kell meghatározni, hogy a horogra többségében megtartható méretű halak kerüljenek? Erre csak a víz részletes ismerete, a horgászmúlt, a szakmai tapasztalat együtt tud választ adni. Az biztos, hogy minél magasabb a méretkorlátozás, annál nagyobb az esélye, hogy a horogra kapó halat vissza kell engedni, vagyis ebből a szempontból is az alacsonyabb érték a kedvezőbb.

Környezeti hatás: Napjainkban a halak szempontjából Magyarország természetes vizeinek egyik legnagyobb problémája a kormorán. A kormorán kártétele szempontjából a süllő pedig kiemelten rossz helyzetben van, hiszen egyike a madár által legkönnyebben megfogható halainknak, sőt a Balaton esetében kimondható, hogy a legjobban veszélyeztetett faj. Ebből a nézőpontból nézve a méretkorlátozás emelése hozzájárul, hogy a horgász-kormorán versengésben a horgász alulmaradjon, hiszen a süllők jó része, mire elérné a kifogható határt, a kormorán zsákmányává válik, vagyis a horgász által fogható méretű süllők mennyisége nem csak a korosztálypiramis felépítése miatt, hanem a kisebb méretű egyedek agresszív fogyasztója miatt is csökken. Erre a speciális helyzetre megint a méretkorlátozás minimalizálása, vagy eltörlése jelentheti a megoldást.

Jogszabályi háttér: A jelenlegi és régi jogszabályok alapján a süllő 30 centis méretkorlátozása szinte történelmi hagyománynak tekinthető, vagyis ennek megváltoztatása sok évtized halgazdálkodási tapasztalatának az elvetése. Mindemellett fontos azt is megemlíteni, hogy a méretkorlátozások terén a nagy közösségi vizeken mindig célszerű a törvényben meghatározott méretet alkalmazni, és nem élni a szigorítás lehetőségével. Ha ezeken sem teszünk így, akkor felmerül a kérdés, hogy miért is határoz meg a jogszabály méretkorlátozást? A horgászat történetét és a múlt horgászrendjeit áttekintve a nagy természetes vizeken nem volt jellemző a méretkorlátozások szigorítása…

Horgászati szokások: A méretkorlátozás meghatározásakor fontos áttekinteni az adott vízre és halfajra vonatkozó horgászmódszereket. Például ahol többségében pergetnek a horgászok, ott kisebb a kockázata a kifogható legkisebb méret emelésének, hiszen ritkább a torokra nyelés, de ahol többségében a letett botos fenekezés jellemző, ott nagyobb a kockázat, hiszen jóval gyakoribb lehet a torokra nyelt csali. Nem mindegy ezen kívül a horgász hozzáállása sem, meddig nyelet, hogyan bánik a hallal, stb. Ezekkel kapcsolatosan a legjobbat feltételezve is felmerülhet néhány kérdés. Például, hogy tehet-e a horgász a nyeletési időről? Könnyű rávágni, hogy tehet! Ha viszont kicsit másképp nézzük ezt a kérdést, akkor kiderül, hogy azért mégsem annyira. Az első kapásnál még nem tudjuk, hogyan eszik aznap a hal, ha mohó, szinte azonnal lehet akasztani, ha finnyás, akkor egy normális nyeletési idő is korai bevágást eredményez. Viszont a mohó halhoz alkalmazott átlagos bevágási idő már eredményezhet mélyre nyelést, illetve az első korai bevágás után a második kapásnál már mindenki egy kicsit többet vár, mert meg akarja fogni a halat… Szóval a legnagyobb odafigyelés mellett is becsúszhat a mélyre nyelés, vagyis a nagyobb mérethatár mindenképpen probléma.

Lehet azzal is érvelni, hogy a tudatos, felelős horgász amúgy is visszaengedné a harmincegynéhány centis süllőt. Ezzel nem is érdemes vitatkozni, általában így van, én sem szoktam hazavinni kiló alatti (kb. 40 centi) példányt. De ha csak 30 centi a méret, akkor tudok mérlegelni, és ha úgy látom, hogy jó a túlélési esélye, akkor elengedem, de ha nem, akkor megtarthatom, és nem feleslegesen pusztul el. Én azt gondolom, hogy a horgászok egyre nagyobb rétege gondolkodik így, és nem elsősorban tőlük kell félteni a süllőállományt! Vagyis ez a szemlélet is az alacsonyabb méretet támasztja alá!

A halállomány (és ezen belül a süllőállomány) szempontjából a feltétlen, gondolkodás nélküli C&R már sokkal veszélyesebb lehet. (Ebben az esetben a C&R számomra legfontosabb lényege veszik el, a horgász, mint csúcsragadozó által elvégzett szelekció, amely során a hibátlan, jó túlélési eséllyel rendelkező hal mehet vissza, a sérült, degradálódott, problémás egyedek pedig kikerülnek a populációból.) Szintén gondnak tartom, hogy számtalan esetben látok kifejezetten méreten aluli halra horgászó C&R horgászokat, mert nekik lehet, hiszen úgyis visszaengedik! A C&R problémáihoz hasonló veszélyeket hordozhat az ultralight felszerelés, amivel szabályosan dögre fárasztanak nagyobb halakat, majd percek után (fényképezés) engedik csak el. Jelenleg nincs arra adat, hogy ezekben az esetekben mekkora az elhullás valószínűsége, de azt mondani, hogy ezek a halak mind nagy eséllyel élik túl a sporthorgásszal való találkozást, azért igencsak túlzás. A versenyek is erről árulkodnak, csak ezt egy ilyen vitában nem fogja senki bevallani. Ismerek tavat, ahol hagyományosnak számító versenyt szüntettek meg, mert két-három nappal a verseny után tetemek úsztak a vízen. Sokan vagyunk, akik láttak már verseny során elhullott süllőket és kősüllőket! A saját horgász (és versenyzői!) múltam és tapasztalatom is azt támasztja alá, hogy a pergetve kifogott halak túlélési esélye közel sem 100 %! Még Tasson, a pergetve fogott süllőim több mint fele pusztult el a bilincsen a horgászirodalomban leírt időn belül – pedig nagyon vigyáztam rájuk, mert nem szerettem éjjel halat pucolni… Vagy például a Tiszán, a horoggal, vadon befogott és megjelölt balinok közül sem került elő egyetlen egy sem, pedig úgy bántunk velük, mint a hímes tojással! És ha a kisebb kockázattal járó pergető horgászat esetében sem nulla az elhullás, akkor a nyeletést is alkalmazó módszerek esetében sokkal nagyobb! Márpedig ma a többség – főleg a Balatonon – így horgászik! Vagyis pont a Balaton esetében a süllőállomány fenntartására (esetleg emelésére) nem a méretkorlátozás megemelése a jó megoldás. A méretkorlátozás emelése ebben az esetben csak arra jó, hogy egyre kevesebb horgásznak jusson elvihető süllő, márpedig az állomány csökkenéséért nem azok a horgászok a felelősek, akik eddig is legfeljebb néhány méret körüli átlagsüllőt fogtak! Tényleg, tőlük miért is sajnáljuk azt a néhány darabot? Bár ez már érdekképviseleti kérdés…

A nagy zsákmányt realizálókat kellene kiszorítani, erre azonban a méretkorlátozás nem alkalmas, de például egy fajonkénti éves kvótarendszer megoldás lehetne.

A horgászati szokásokkal kapcsolatosan érdemes még egy dolgot megemlíteni. A Tassi V-VI. vízen annak idején kipróbálták az ebben a vitában is többek által emlegetett szisztémát, miszerint méretkorlátozás nélkül az első három darabot meg kell tartani. Vicces volt látni, hogy a horgászok egy része azért lesi a halőrt, hogy észrevétlenül tudjon visszaengedni egy süllőt. De a rendelkezés fő hatása az volt, hogy a horgászok leszoktak a vízről, mert nem voltak hajlandók szivarnyi méretű süllőcskéket elpusztítani, és/vagy ehető méretű és súlyú halra vágytak – mind a két indokot hallottam. Végül a méretkorlátozás nélkül kötelezően megtartandó három süllő szabálya sem élt meg hosszú életet, ezt a rendelkezést is visszavonták.

Összefoglalva az eddig leírtakat, ismételten meg kell állapítanom, hogy a kérdés jóval túlmutat a süllő méretkorlátozásán, hiszen a kormorántól kezdve a horgászetikáig sok olyan kérdés is szóba került, ami önmagában is megérne egy-egy külön vitát. 

Ha konkrét javaslatot is kell tenni, akkor én – az összes szempontot figyelembe véve – azt a megoldást tartanám a legjobbnak, ha maradna a 30 centi. Ez évtizedeken keresztül bevált, a süllőállomány csökkenése nem ennek a következménye, kár rajta változtatni! Akár a magasabb, akár az alacsonyabb méret olyan kockázatokat rejt, amelyek hatását megfelelő kutatások és fogáselemzések nélkül ma még nem tudjuk megjósolni. A nagy természetes vizek (főleg a Balaton) pedig nem kísérletezésre valók – remélem, ezt senki sem vitatja…


 Füstös Gábor horgász, halgazdálkodási szakértő, a BHNp.Zrt volt vezérigazgatója


 

 

Sütiket használunk
Weboldalunkon sütiket használunk. Ezek egy része elengedhetetlen az oldal működéséhez, míg mások segítenek nekünk javítani ezen az oldalon és a felhasználói élményen (pl: nyomkövető sütik). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a cookie-kat vagy sem. Kérjük, vegye figyelembe, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem tudja használni a webhely összes funkcióját.