Engedtessék meg nekem, hogy elöljáróban leszögezzem, ha balatoni fogasról van szó, akkor én húshorgász vagyok. Magyarán, azért megyek ki fogasra horgászni, mert szeretem rántva, roston, párolva és még számtalan módon. A magyar halas gasztronómia legkitűnőbb étkének tartom, amelynek fogyasztása hozzáillő borral már- már földöntúli élvezettel jár. A méretkorlátozás elve bevett gyakorlat, az elmúlt évtizedek során nem született még olyan épkézláb ötlet, ami felülmúlta volna. Ráadásul egyfajta önkorlátozásra is szorít, és megadhatja azt a jó érzést, hogy sportszerűen horgászom, hiszen elengedtem a méreten aluli halat. Evvel így rendben is volnánk. Annál is inkább, mert Magyarországon még senki sem tett le az asztalra olyan megalapozott és tudományos értékű munkát, ami a horogról levett süllő további sorsával foglalkozott volna. Nem csoda, hiszen a haltenyésztőnek, aki piacra dolgozik, nem dolga, hogy mi lesz a kifogott süllővel, fogjanak minél többet, annál inkább szükség van a pótlásra, ami meg üzlet. Nem is akármilyen!
A nagy tavak halászati hasznosítói sem foglalkoznak vele, hiszen a megalkotott rendelet betartatásával megtették a magukét. Így megy ez nálunk már időtlen idők óta, azt is mondhatnánk, hogy süllővédelem szempontjából megállt az idő! Ráadásul az elmúlt évtizedekben soha nem látott tábora lett a C&R horgászoknak, akik új szellemet és más gondolkodást hoztak a sporthorgászatba. Honnan máshonnan, mint Angliából indult a mozgalom, szószólója Lord Baden-Powell volt, aki először írta le: engedjük el a kifogott halakat, hogy azt később más is megfoghassa. Amivel egyet lehet érteni ha többségében a békés halakról van szó, de a süllő esetében nem! Közben a világ is megváltozott, legalábbis Nyugat-Európában, ahol a közvélemény kutatási adatok szerint az emberek jelentős, 25%-a gondolja úgy, hogy amit mi sportszerű horgászatnak gondolunk, az morálisan megkérdőjelezhető. Sokak számára a C & R elfogadhatatlan, az egyetlen ok, amivel a hal kifogása indokolható, az nem más, mint az étkezési célú halfogás!
Nem tudok olyan magyar tanulmányról, amelyik azt vizsgálta volna, hogy a hal szenved-e a kifogás és a visszaengedéssel járó hercehurca kapcsán, miközben Nyugaton számos tanulmány utal arra, hogy a halaknál is megvan a fájdalomérzékelés képessége! Amiből nálunk bölcsebb nemzetek már okulnak pl. Németország, Svájc alkotmányában megjelenik, de az Európai Alkotmányban is jelen van, hogy az állatok jogait figyelembe kell venni az Európai Unió valamennyi térségében. Azt is kimondják, hogy kell egy ésszerű ok, hogy az ember fájdalmat, vagy szenvedést okozzon bármilyen élőlény akár egyetlen egyedének is. Az egyetlen elfogadható ok ilyen cselekmény elkövetéséhez az étkezési célú horgászati tevékenység! Ennek megfelelően Németországban az Állatvédelmi Törvény17. pontja szerint 3 év szabadságvesztéssel sújtható az ilyen alapos indok nélküli elkövető. Mindennek Magyarországon még nyoma sincsen, hiszen például élő hallal is csalizhatunk. Az biztos, hogy a halnak nincsen lehetősége panaszkodni, nem tud hangosan jajgatni, ha fájdalmat okozunk neki. Mindezt csak azért hoztam szóba, hogy megerősítsem, én is amellett voksolok, hogy ideje volna szakítani a méretkorlátozás elvével és „az első három, amit fogtál, az a tied” gyakorlatát tartanám ésszerűnek. Annál is inkább, mert a jelenlegi gyakorlat szerint pont azt a korosztályt nem védjük, amelyik leginkább szaporodásra képes. Nem kéne félni a minimum határ eltörlésétől. Bercsényi doktor kitűnő írásában a következőket írta: Szokás azt az érvet felhozni, hogy azért a minimum korlátozás, hogy a kisebbje is szaporodáshoz jusson. Igen, jusson szaporodáshoz lehetőleg minden genotípus. A jól növekedő is, meg a gyöngébbje is. Ha azonban mi sok generáción keresztül a gyöngébbeknek kedvezünk, arányában egyre inkább eltávolítva az erősebbeket, akkor egyszerűen kontra szelektálunk. Egy olyan tóban, amelyik populációgenetikai szempontból zártnak tekinthető (a Sión például lefelé még csak mehet a süllő, de felfelé elég bajosan) a kontraszelekció az évek hosszú során az állomány genetikai leromlásához vezet.
Hallgatnunk kéne rá.
Más.
Pergető horgászként számos ilyen jellegű versenyen vettem részt, hol versenyzőként, hol tudósítóként. A verseny végén elvétve sem került elő elpusztult süllő, pedig a versenyszabálynak megfelelően mindegyiket visszaengedték. Megvolt mindenkinek az a jó érzése, hogy a süllők megúszták. Nem úszták meg, csak lesüllyedtek, és az aljzaton pusztultak el néhány óra vagy néhány nap múlva! Magam is híve vagyok a drop shotos horgászatnak, amely finomsága, érzékenysége révén nagyságrenddel megnövelte korábbi fogásaimat. Szerencsés esetben az állkapocs környékén akadt meg a gumihal, amiből aránylag könnyen ki lehet szabadítani. Seb persze mindig keletkezik, és nekem eszembe sem jut, hogy a kősüllőnek,- mert többnyire az a zsákmány ennél a módszernél,- az állkapocs- régiója a táplálékszerzés, a lélegzés, kopoltyú tisztítás szempontjából milyen fontos! Gyakori, hogy a műcsalira való rávágáskor a hal szeme vagy annak közvetlen környéke sérül meg. Egy idő után ebbe is belepusztul a köves! És akkor még nem beszéltünk a vérzésről és a visszaengedés okozta stresszről! Ahhoz, hogy a süllőt visszaengedhessük, kézbe kell vennünk. Már önmagában ez a tevékenység is dráma, hiszen a hal testét védő nyálkát bolygatjuk meg, azt, ami véd a bakteriális fertőzésektől. Arról nem is szólva vajon hány percig tart, míg kiszabadítjuk, a mélyre nyelt horgot? Hosszan sorolhatnám, hányféle módon ártunk még a visszaengedett süllőnek. Mindez megelőzhető lenne, ha túllépnénk a méretkorlátozás korszerűtlen szabályán, és újat alkotnánk. A balatoni fogas más társaival együtt megérdemli a védelmet!
Zákonyi Botond horgász szakíró, televiziós szerkesztő